Zamenhof.info

Zamenhof életrajza

Ludwik Lejzer Zamenhof (eszperantó nevén Ludoviko Lazaro) 1859 december 15-én született a Zielona utcában („Zöld utca”) Białystokban, ami akkoriban az Orosz Birodalomban volt (ma Lengyelország). Szülei Marko Zamenhof és Rozalia Zamenhof. Az apja francia és német nyelvtanár volt, és földrajzot is tanított. A fiával oroszul beszélt, ahogy Ludoviko oktatása is ezen a nyelven történt. Az anyja, háztartásbeli, Ludovikóval jiddisül beszélt. Ludoviko gyermekkora óta érdeklődést mutatott a nyelvek iránt. Gyerekként arról álmodott, hogy nagy orosz író lesz belőle és írt néhány verset, sőt még egy 5-felvonásos tragédiát is. Később, már felnőttként, egyik levelében azt írta, hogy három nyelven beszélt folyékonyan (oroszul, lengyelül, németül); Franciául folyékonyan olvasott, de keveset és rosszul beszélt. Élete során nyolc más nyelvet is megtanult.

A környezet, amelyben született és felnőtt Zamenhof, nem nevezhető egyszerűnek. A város nemzetközi volt, ahol a lakosok különböző nyelvűek voltak, és Zamenhof emlékei szerint, a lakosok közötti kapcsolat távol állt a barátság eszméjétől. Az ifjú Ludoviko gyakran járt a piactérre, ahol látta, hogy a különböző népcsoportok megtámadták egymást. Mindez hatással volt a kis Zamenhofra, és gyerekként azt gondolta, hogy a nemzetek közötti ellenséges viszony fő oka a közös nyelv hiánya. Az egyetlen emberi nyelv álma erős hatalmába kerítette és attól kezdve nem engedte el.

Zamenhof (balra, hátul) osztálytársaival Varsóban, 1873-ban

1865-ben Ludoviko megkezdte tanulmányait egy négy éves általános iskolában, és 1869-ben megkezdte gimnáziumi tanulmányait, ahol elkezdett idegen nyelveket tanulni. Mindig is egy szorgalmas diák volt és a tanárai nagyon-nagyon tehetségesnek tartották. 1873-ban a család Varsóba költözött, ahol Ludoviko apja németet kezdett tanítani a gimnáziumban.

Zamenhof visszaemlékezése szerint a legkellemetlenebb az a tény volt, hogy Varsóban már nem látott embereket: csak oroszokat, lengyeleket, zsidókat és így tovább, és mindenki gyűlölte egymást, és mindenki csak a saját nemzetiségére gondolt. Ludoviko arra is elég korán rájött, hogy ő zsidó, mert az Orosz Birodalom politikája nem kedvezett a zsidóknak.

Ott, Varsóban, erős antiszemitizmust tapasztalt, ami arra ösztönözte később, hogy csatlakozzon a cionista mozgalomhoz, bár a korai gyermekkorától mindig az „ember” vezérelte, és szavai szerint egész életét egyetlen eszmének és álomnak szentelte az emberiség egyesüléséről. Emiatt elég hamar elhagyta a cionista mozgalmat, de mindig sajnálta a népének nehéz sorsát.

Hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy a közös nyelv, amiről állandóan gondolkodott, csak valami semleges lehet, ami nem tartozik egyik ma élő nemzethez sem, mert látta és megtapasztalta a különböző nemzetek közötti féltékenységet, és rájött, hogy egyik nemzeti nyelvet sem fogja elfogadni minden kormány, mint közös nyelvet. Amikor 1873-ban a varsói klasszikus gimnáziumban megismerkedett az ókori nyelvekkel, hűen az álmához, elkezdett gondolkodni az egyik ilyen nyelv közös használatú újjáélesztéséről. De aztán arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy egyik korábban, vagy jelenleg is létező nyelv sem alkalmas erre a célra, hanem egy új, mesterséges nyelvre van szükség. Innentől kezdve nem csak álmodozott egy közös, semleges nyelvről, hanem elkezdett foglalkozni annak létrehozásával.

Lingwe uniwersala

Amikor a gimnázium 5. osztályában Ludoviko Zamenhof megismerkedett az angol nyelvtannal, ami nagyon egyszerű a görög és a latin nyelvtanhoz képest, ez meglepte őt, és meggyőződött arról, hogy a rengeteg nyelvtani elem nem szükséges a nyelvhez. A fejében már létezett a nyelvének nyers tervezete. Elkezdett megválni a felesleges formáktól és hamarosan eljutott a legrövidebb nyelvtanhoz, ami nem foglalt többet egy pár oldalnál. Ez örömmel töltötte el Ludovikót és új energiával folytatta kísérleteit, de a hatalmas szókincs problémája nyugtalanította őt.

Egy nap a швейцарская (ŝvejcarskaja, “portásfülke”) és a кондитерская (konditerskaja, “cukrászda”) bolti feliratokra lett figyelmes. Íme, ami segít megoldani a problémát: utóképzők! A szörnyű óriási szókészletre fénysugár esett, és gyorsan elkezdett olvadni. Még tisztán gyökér szavak is (pl. „anya”, „kés” és egyebek) a végződések segítségével átalakultak, és megkönnyítették a memorizálást. A szótáron dolgozva, a szerző hamar rájött, hogy a jelenlegi nyelvekben hatalmas a kínálat kész szavakból, amik már nemzetköziek és sokak számára ismertek. Ezek igazi kincsek a leendő nyelvnek, és sikerült kihasználni ezt a kincset. A szókészlet forrásaként a latin-germán szógyököket használta, a különböző formák közül a legegyszerűbbet és legnemzetközibbet választva.

Zamenhof 1879-ben

1878-ban a nyelv majdnem kész volt, a 19 éves Ludoviko “Lingwe uniwersala”-nak nevezte. Néhány osztálytársa megtanulta a nyelvet. Ludoviko a bajtársaival a szülők otthonában ünnepelte az univerzális nyelv megszületését, bár az akkori “Lingwe uniwersala” és a mai eszperantó között még nagy volt a különbség. Ez volt a nyelv első időszaka.

A következő évben, 1879-ben, Ludoviko Moszkvába utazott, hogy megkezdje a tanulmányait az egyetemen. Az orvostudományt választotta szakterületéül. Nyilvánvalóan Ludovikót jobban érdekelték a nyelvek, de az apja úgy gondolta, hogy a nyelvész és irodalmár reménytelen szakmák, a gyógyítás jobb kilátású szakma, és azt mondta Ludovikónak, hogy a nyelvek nem fogják eltartani a leendő családját. Ludoviko kénytelen volt engedni az apja befolyásának, és orvosi tanulmányokba kezdett. Egy legenda szerint, az apja elégette a “Lingwe uniwersala”-t tartalmazó füzetet amikor Ludoviko Moszkvában volt. Azt akarta, hogy a fia csak a tanulmányaival foglalkozzon, hogy jó orvos legyen belőle.

Lingvo internacia

1881-ben Ludovikónak vissza kellett térnie Varsóba, ahol folytatta orvosi tanulmányait. Ez az apja anyagi helyzetével függ össze. Már nem tudott pénzt küldeni neki a szoba bérlésre és megélhetésre. Ludovikónak testvérei is voltak, akiknek már szintén tanulnia kellett, ami szintén pénzt igényelt.

Ugyanebben az évben, hazatérve és tudomást szerezve a “Lingwe uniwersala”-t tartalmazó füzet elégetéséről, elkezdett újra foglalkozni a nemzetközi nyelvvel, mert minden, ami szükséges volt hozzá, benne volt az emlékezetében. Úgy tűnt, kezdetben szomorú volt a füzet hiánya miatt, de aztán rájött, hogy a nyelv első változata nagyon tökéletlen volt. Ami kezdetben úgy tűnt, teljesen készen van elméletileg, még nem volt kész gyakorlatilag. Elkezdett sokat fordítani, elkerülve a szó szerinti fordítást, erre vagy egy másik nyelvre, és megpróbált közvetlenül a semleges nyelven gondolkodni. Aztán észrevette, hogy a nyelv saját szellemiséget, saját életet, saját határozott és világosan megfogalmazott arculatot nyert, minden befolyástól mentesen. A nyelv új változatát “Lingvo internacia”-nak nevezte. Az orvosi tanulmányainak utolsó évében, 1884-ben a nemzetközi nyelv a mai eszperantó formáját öltötte.

1885-ben Ludoviko Litvániába utazott orvosi gyakorlatra, ahol a húgánál és a sógoránál lakott. Ott elkezdett kiadót keresni a nyelvhez, de ez csak két évvel később sikerült. Szintén ugyanabban az időben kezdett el szemészetre szakosodni, mert úgy gondolta, hogy ez az orvosi szakterület az egyik legbékésebb és nyugodtabb. Hamarosan visszatért Varsóba.

Zamenhof és Klara Zilbernik 1887-ben

Az 1886-1887-es tél folyamán Ludoviko, Varsóban élve, megismerkedett Klara Zilbernikkel, aki a húgánál lakott. Egymásba szerettek. Klara apja szappangyáros volt és ő adott pénzt Ludovikónak a könyvek kinyomtatására. Zamenhof úgy döntött, hogy a Doktoro Esperanto álnevet használja. Úgy gondolta, hogy nem túl jó sors vár egy orvosra, aki az emberektől függ, ha egy álmodozót látnak benne, egy embert, aki „mellékes dolgokkal” foglalkozik. Később Zamenhof azt írta, hogy úgy érezte, a saját maga és családja egész további nyugalmát és létét tette kockára.

Így az 1887-es év igen fontossá vált Ludoviko életében: július 26-án megszületett az eszperantó és augusztus 9-én összeházasodott Ludoviko és Klara, aki hű volt a férjéhez egész életében.

Az eszperantó születése

Az eszperantó első tankönyve

Július 26-án megjelent az Első Könyv, a Nemzetközi Nyelv első tankönyve, melyet ma eszperantónak neveznek. Július 26-án ünnepeljük az eszperantó születésnapját. A mű eredeti címe oroszul Международный языкъ. Предисловіе и полный учебникъ. ("Nemzetközi Nyelv. Előszó és teljes tankönyv"). Az eredeti kiadás csak orosz nyelvű volt, de 1887 végén a könyv megjelent lengyel, német és francia nyelven, valamint második kiadásban oroszul. Az első angol változat 1888-ban jelent meg, hibás fordításban, és elbeszélések szerint Zamenhof maga állította le az értékesítését, amíg Richard H. Geoghegan, Nagy-Britanniában élő ír, újra fordította a könyvet.

Az új nyelvtervezetet nagy lelkesedéssel fogadták. Annak ellenére, hogy a korábbi mesterséges nyelvnek, a Volapüknek, mely 1879-ben jelent meg, volt némi sikere, az eszperantó elég hamar követőkre talált az egész világon. Szinte azonnal megmutatkozott, hogy alkalmasabb a nemzetközi kommunikációra az egyszerűsége, a logikája és a szépsége miatt. Zamenhof számára nagy öröm volt, hogy attól kezdve úgy érezte, lelkes eszmetársak veszik körül. Látta, hogy a nyelv élővé, és használttá vált. Ludoviko elkezdett leveleket kapni kérdésekkel, tanácsokkal, elismerésekkel, és sokat közülük már eszperantó nyelven írtak.

A szinte azonnali sikert követően 1888-ban megjelent a „Második Könyv” (Dua Libro de l’ Lingvo Internacia), ami a Nemzetközi Nyelvet írta le, valamint az Első Könyv, teljes egészében eszperantóul. 1889. szeptember 1-jén megjelent a La Esperantisto, az első folyóirat eszperantóul, a nemzetközi nyelven, Nürnberg városában (Németországban). Sok városban a világ különböző részein (az elején, persze, főleg Európában) megjelentek az első eszperantó csoportok. Létrejött egy nemzetközi mozgalom.

1889-ben Zamenhof, pénzhiány miatt, kénytelen volt elköltözni, elhagyva a családját, Herszon városába (a jelenlegi Ukrajna déli része), ahol nem sikerült jövedelemszerző munkát találnia. 1890 májusában ismét Varsóba költözött, ahova Klara és két gyermeke, Adam és Zofia is jött, akik Ludoviko apósánál Kaunas városában éltek (jelenleg Litvánia). Hat hónap múlva a család végül újra egyesült. De a pénzprobléma még sokáig üldözi Ludovikót.

Az eszperantó nyelv egyre népszerűbbé vált, és Zamenhof számos közelmúltban megjelent eszperantistával kezdett levelezni, különböző országokban. Ez a levelezés sok időt és sok pénzt igényelt. A pénzügyi helyzet ismét romlott, és Ludovikónak újra költöznie kellett, most Hrodnába, ahova egy idő után hozta a családját is. Ott éltek 1898-ig, amikor az egész család véglegesen visszatért Varsóba.

Zamenhof nem csak a nyelvvel foglalkozott. Természetesen sokat levelezett, sokat olvasott és írt eszperantó nyelven, könyveket és cikkeket írt, de sikerült időt szakítania arra is, hogy gyarapítsa az orvosi tudását. Például 1897-ben ismét elment az egyetemre Bécsben, hogy tökéletesítse magát a szemészet terén.

Varsóban egy szegény utcában élt a zsidó negyedben, ahol az első világháborúig maradt. Szemorvosként dolgozott, és az árai, a város többi orvosának áraihoz képest nagyon alacsonyak volt. Gyakran Zamenhof térítésmentesen fogadott betegeket, ha azt látta, hogy nincs pénzük, és nyomorban élnek. Igazi néporvossá vált, mert sok ember csak hozzá mehetett, az alacsony árai miatt. Zamenhof kénytelen volt egész nap dolgozni, és az éjszakákat szentelte az eszperantónak. Így élt haláláig, nagyon szerényen, nagyon szegényen.

Az első kongresszus

Zamenhof az első Eszperantó Világkongresszuson Boulogne-sur-Merben

1898-től sok mű megjelent eszperantóul, amelyek elterjedtek sok országban. Ennek az elterjedtségnek az eredményeként megjelentek a Világkongresszusok. 1905-ben Franciaországban, Boulogne-sur-Mer városában volt az első Világkongresszus, ahol 688 ember vett részt 20 országból, köztük a nyelv megalkotója. Ez augusztus 5-étől 12-éig zajlott. Dr. Zamenhof hosszú beszédet tartott. Számára ez volt az egyik legszebb pillanat az életében. Nagyon meghatott volt. Most már bizonyítéka volt rá, hogy az eszperantó folyékonyan beszélhető és könnyen megérthető a legkülönfélébb népek által. Összesen Ludoviko Zamenhof kilenc kongresszuson tudott részt venni, a tizedik 1914-ben elmaradt, mert megkezdődött az első világháború. Felesége, Klara, mindig elkísérte férjét, ezért ő is részt vett minden kongresszuson.

A nyelv népszerűségének növekedése közepette, szinte a kezdetektől fogva jelentek meg különböző javaslatok az eszperantó megreformálására. Kezdetben demokratikus módon Zamenhof meghallgatta őket, és gondosan beszámolt róluk a La Esperantisto újságban. De hamarosan, amikor egyre több javaslat érkezett, a nyelv alkotója rájött, hogy sok javaslat egymásnak ellentmond. Arról is volt már tapasztalata, és világosan megértette, hogy ami jól néz ki elméletben, gyakorlatban lehet épp ellenkezőleg. És számos javaslatot, ami kielégíti az eszperantisták egy részét, lehet, hogy elutasítanak más eszperantisták.

Az Eszperantó Alapja

Zamenhof nem volt hajlandó változtatni az eszperantón, és az eszperantisták többsége támogatta a döntését. Soha nem tartott igényt a nyelvvel kapcsolatos jogaira. Azt írta, hogy ő nem a nyelv megalkotója akart lenni, hanem a kezdeményezője. Zamenhof úgy gondolta, hogy ő megalkotta az alapot, de a többit az emberi közösségnek és az életnek kell megalkotnia úgy, mint minden élő nyelvben. Úgy gondolta, hogy az eszperantónak élnie kell, növekedni és fejlődni ugyanazon törvények szerint, mint amik minden élő nyelvet kialakítottak. Emiatt 1905-ben elfogadták a Fundamento de Esperanto-t, ami egy érinthetetlen, fontos dokumentum, amelyet senkinek nincs joga megváltoztatni. Mégis maradtak ötletek és javaslatok a nyelv megváltoztatására, amelyek 1907-ben az eszperantó mozgalom kettészakadásához és az Ido megjelenéséhez vezettek. Ez Zamenhof számára fájdalmas csapás volt, de, szerény és békés természetéből fakadóan, mindig igyekezett enyhíteni a konfliktust maga körül, és soha nem volt ellenséges azokkal, akik megbántották. Még annak, aki a legkegyetlenebbül elárulta, Louis de Beaufront-nak (a megreformált eszperantó, az „Ido” megalkotója) is mindvégig segíteni akart, és meglepően megbocsátó levelet írt neki.

Zamenhof életének a vége

Zamenhof sírja Varsóban

Az I. világháború nagy csapás volt Zamenhofnak, az embernek, aki az emberiséget úgy tekintette, mint „egy nagy család”. Nem sikerült részt vennie a tizenegyedik UK-n az Egyesült Államokban, mint ahogy más európai eszperantistáknak sem. A háború miatt nem tudtak Amerikába utazni. Az állapota romlott, és Zamenhof doktor már nem tudott egész nap dolgozni. Fia, Adam átvette a munka nagy részét. Augusztusban a német hadsereg elfoglalta Varsót. A Zamenhof családot szétválasztották és Ludovikónak arra sem volt lehetősége, hogy a rokonokkal (például a lányával) levelezzen, akik nem voltak Varsóban.

1917 április 14-én Zamenhof meghalt. Haláláig nagyon keményen dolgozott a mozgalomért, a nyelvért. A kiváló eszperantista Gaston Waringhien így írt Zamenhofról könyvében, a 1887 kaj la sekvo…-ban:

Félénk volt a közönség előtt és nem szerette a hivatalos ceremóniákat, amelyeken csak azért vett részt, mert ő volt az eszperantó megalkotója. Egyike volt azon keveseknek, akik fontos nemzetközi szerepet játszottak, mégsem volt semmi, amiért félnie kellett volna a levelezése kiadásától: az csak feltárja veleszületett udvariasságát, mély őszinteségét és nagy igazságérzetét.

Nem volt szónok, szelíden és halkan beszélt. Sokat dohányzott, főleg cigarettát szívott. Már 1900 táján szenvedett a szíve gyengesége és a lábában hiányzó pulzusa miatt. Ezért, amikor a jövedelme lehetővé tette, nyáron német fürdővárosokat látogatott.

De a karakterének legfontosabb jellemzői az akaratereje, amellyel mindent feláldozott az eszméiért, és a kitartó makacssága, amellyel félretolt minden akadályt, hogy azok megvalósuljanak. És ezt az akaraterőt és kitartást abból a valóban mérhetetlen szeretetből merítette, amely arra ösztönözte, hogy, a test és lélek minden erejével, egy kis vigaszt nyújtson a fizikailag és morálisan megvakult emberiségnek, beteljesítve az ősi jóslatot: „Vigasztalódj, vigasztalódj népem!”.

Források